Szegecs weblapja

Az ipari méretű fényképezőgép gyártás a Szovjetunióban az 1930-as években kezdődött a FED (ukrán területen fekvő) harkovi üzemében. Egy Leica II-es "kópiával" indultak, amelynek gyártásához felhasználták a német területekről elhurcolt dokumentumokat, szerszámgépeket, és szakembereket (!) is.
A háború befejezése után gyártási kapacitás szabadult fel a különböző szovjet haditechnikai üzemekben, így a korai FED fényképezők készítésébe bekapcsolódott a krasznogorszki KMZ művek is, amely korábban katonai célú optikai távmérőket, harckocsikba szánt célzóberendezéseket készített. Az első krasznogorszki modellek még FED típusnévvel, de már KMZ emblémával kerültek a boltokba. Az önálló Zorkij márkanevet a KMZ 1950-től kezdte használni, és a későbbi távmérős modelljeiknél is megtartották azt. A cikkben bemutatott, szám nélküli, ún. ős-Zorkij egészen 1956-ig gyártásban volt.

Az ős-Zorkij alapobjektívje Industar-22 nevű, f3.5-ös fényerővel rendelkező, 50 mm-es gyújtótávolságú, bevonatos objektív, amely 4 lencsét tartalmaz, 3 csoportban. Ez külsejében, és felépítésében a német Leitz-féle Elmar objektívhez hasonlít. Az eredeti német konstrukciót egy M.D. Maltsev nevű mérnök az 1940-es évek végén újraszámolta. A korrigált konstrukció a belső dokumentációkban az Industar-22m nevet kapta, de a gyártás során ezeket a módosított objektíveket jelölésben nem különböztették meg az előd példányoktól. További érdekesség, hogy míg az eredeti Elmar objektívben a blendemechanika az első, és második lencsetag között található, addig a KMZ-féle "klónban" ezt a második és a harmadik lencsetag közé helyezték.

Apropó képkomponálás: az ős-Zorkijnál az élességbeállításhoz használható távmérő, és a képkivágás meghatározásához használható kereső két, külön egységet alkot, — ezért is található két betekintőablak a gép hátulján. Ez meglehetős mértékben lelassítja a fényképezést, mivel először a bal szélső lyukba pillantva kell megkomponálni a képet, majd ha ezzel megvagyunk, akkor a mellette lévő másik lyukba nézve, az objektív élességállító karjával elvégezzük a fókuszálást is. Amennyiben a blende-záridő páros ezt megelőzően már beállításra került, akkor ezt követően csak exponálni kell.
Nos, nekem a tesztelés során értékes másodpercek mentek el azzal, hogy az egyik kisméretű lyuk után megtaláljam a szememmel a másikat. Tájképnél, épületfotónál ez persze nem jelent gondot, de akciófotózást aligha lehet így végezni, egy portréfotózásnál pedig gyakran negatív érzést kelt a modellben, ha azt látja, hogy a fotós nem képes normálisan kezelni a saját gépét. :)

Mai szemmel nézve szokatlan lehet még a filmbefűzés módja is: az ős-Zorkijnál (ahogyan a korabeli Leica modelleknél) a hátlap nem vehető le, és nem is nyitható ki. Filmbefűzésnél a gépház alsó fedelét lehet levenni: ekkor láthatóvá válik a feltekercselő orsó, és a kazettafészek is. A kazettából kilógó filmnyelvet egy ollóval meg kell hosszabbítani kb. 10 cm-esre, majd a végén befűzni az orsóba, végül mindkettőt egyszerre behelyezni a gépbe. Mindez videón is megtekinthető erre a YouTube-os linkre kattintva.
Az alsó rész visszahelyezése előtt érdemes egy zárfelhúzással meggyőződni arról, hogy a belső fogaskerekek belekapaszkodtak-e a perforációba, továbbá, hogy a kazetta orsója, valamint a feltekercselő orsó együtt fut-e?

Annak ellenére, hogy az ős-Zorkijjal való fényképezés elsőre kissé macerásnak tűnhet, mégis kiváló időutazást biztosít ahhoz, hogy belekóstoljunk: milyen lehetett 60-70 évvel ezelőtt fényképezni? Továbbá megtanítja az embert értékelni olyan — ma már természetesnek gondolt, de csak a későbbi gépekben alkalmazott — műszaki megoldásokat, mint a nyitható hátfal, vagy a távmérővel egyesített képkereső. ;)

A bemutatott fényképezőgépet állandó nyíregyházi olvasómtól kaptam. Köszönet érte ezúton is!
A cikkhez felhasznált források:
1) http://www.zenitcamera.com/archive/lenses/industar-22.html
2) http://www.zenitcamera.com/archive/zorki/index.html
3) https://digitalrev.com/2016/02/18/the-classic-cameras-of-russia/