Szegecs weblapja

Pár évvel később (2004 tavaszán) lettem digitális fényképezőgép tulajdonos: ekkortól kezdve vált lehetővé, hogy olyan témákat is fotózhassak, amelyeket filmre irreálisan magas költséggel járt volna. Ahogyan akkoriban sokan mások, úgy én is elhatároztam, hogy megörökítem a magam és az utókor számára a még futó Ikarus buszokat — legyenek azok valamelyik megyei Volán társaság, vagy épp a BKV, esetleg maszek személyszállító vállalkozók tulajdonában. Ezeket a típusokat évtizedeken át gyártották, szinte nem volt belőlük két teljesen megegyező kinézetű példány: épp ez adta az egész „gyűjtőmunka” érdekességét, szemben a mai állapotokkal, amikor egyenfehér, számomra teljességgel jellegtelen buszok, vagy busznak látszó guruló dobozok (Credo) alkotják a hazai közösségi személyszállítás gerincét.

Mivel akkoriban még nem volt okostelefon, — jegyzetelési lehetőséggel — ezért egy évekkel korábbi (1998-as), de bejegyzésektől mentes határidőnaplót jelöltem ki a célra: legyen könnyen áttekinthető, hogy mely buszokról van már fotóm, ill. melyek azok, amelyeket még „le kell vadászni”.
Nos, ezt a naplót találtam meg közel húsz év után (2025 őszén), és bár a benne lévő információk a külső szemlélő számára csak értelmetlen szám- és betűhalmaznak tűnnek, nekem lapozgatás közben egyből beugrott, hogy mi és miért került az egyes lapokra. Úgy gondoltam, hogy ezennel közreadom — természetesen a szükséges magyarázatokkal kiegészítve. A telefonszámokat, ill. a személyek neveit az adatvédelmi elvárásoknak megfelelően elektronikusan olvashatatlanná tettem.
Magát a noteszt egy háromba hajtható műbőr borító, az abban lévő nyomdai úton előállított határidőnapló, valamint házilag méretre vágott (és általam behelyezett) külön lapok alkotják. A borítón látható VÉSZKIJÁRAT matrica a szegedi utasoknak lehet ismerős: ezt ugyanis az ottani helyi közlekedési társaság (SzKT) szakmai napján kaptam ajándékba az egyik középvezetőtől, aki egyébként szintén az Index Fórum aktív tagja.

Szétnyitva jól látszik a három elkülönülő rész: a bal szélsőbe kerültek az ún. tematikus listák, mint pl.: „BKV-s, ráncajtós Ik280-ak”, „Műbőrplafonos gépek”, vagy épp az akkor végnapjaikat élő „Prága-váltós 260-asok”. Amint az a listanevekből látszik, elsősorban a régi, közeli leállításra esélyes példányokra koncentráltam, versenyt futva az idővel, meg a céges selejtezési bizottságokkal.

A középső részbe általában az éppen aktuális (vidéki) fotós kirándulással kapcsolatos papírok kerültek be.
Némi magyarázatra szorul a Post-it® lapon olvasható „Panorámás főkomcsi” jelző. Akkoriban a hazai buszos szakma nem egységes módon állt hozzá az ún. közlekedésbarátok hobbitevékenységéhez. Miközben nagyon sok segítőkész, kifejezetten kedves embert ismertem meg az évek során a különböző Volán társaságok munkatársai, ill. a maszek buszos vállalkozók között, ugyanakkor sajnos voltak bőven olyanok is, akik még a kétezres években is megragadtak a Rákosi-korszak ideológiai rendszerében, miszerint mindenki ellenség, ill. külföldi kém, aki érdeklődik, főleg, ha még fényképezőgép is van nála. Szerencsére a fizikai bántalmazást sikerült elkerülnöm (egyetlen alkalom volt, amikor egy fogatlan, az alapvető kommunikációra képtelen biztonsági őr kicsavarta a kezemből a fényképezőgépet a jászberényi Jász-Plasztik üzem műszakváltására érkező buszok fotózásakor. A többi esetben megúsztam a bunkó beszólások (pl.: „Mi a f…t fotózol b+?!”), rendőrrel fenyegetések, prosztó arcoskodások végighallgatásával, amelyek persze érthetően dühítettek, de egy idő után rájöttem, hogy teljesen értelmetlen beleállni ezekbe a beszélgetésekbe.

Nos, a fotózáshoz ellenségesen álló arcokat neveztük mi egymás közt egyszerűen „komcsiknak”, az olyan cégeket, ill. telephelyeket pedig, ahol az ilyen emberek jelentős számban fordultak elő: „kommunista bázisnak”.
Közismert „kommunista bázisok” voltak pl. a Volánbusz népligeti, gödöllői, ill. Árpád hídnál lévő állomásai: ezeknél rendszeres volt a fotósok minősíthetetlenül primitív stílusú inzultálása a buszvezetők, ill. a Vol-Sec Kft. alulképzett őrei részéről is. Miközben hatáskörüket rendszeresen túllépve 16-25 év közötti fotósokkal keménykedtek és fenyegetőztek, érdekes módon az állandó jelleggel ott portyázó rongálók, zsebtolvajok, ill. a nőket, gyerekeket molesztáló „népes családok” tevékenysége nem lépte át az ingerküszöbüket…

Nincsenek jó emlékek a Mátra Volánnal, ill. többek között Kaposvárral kapcsolatban sem. Utóbbi helyen pl. hiába volt előre megkért, visszaigazolt, kinyomtatott volános fotóengedélyem, mégis rendőrrel fenyegetőztek a helyi KT Rt-s forgalmi irodából.
(Ezek a cégek egyébként nem tudom, hogy honnan várták a szakmai utánpótlást, ha épp azokat üldözték el, akik amúgy pont érdeklődtek a társaság tevékenységével kapcsolatban… Ma meg olyan szakemberhiány van, hogy lépten-nyomon MÁV-os, Volános hirdetésekbe fut bele az ember: mégsem akar a kutya sem oda menni, — nyilván nem véletlenül…)

Ugyanakkor végtelenül normális, maximálisan korrekt, segítőkész hozzáállást tapasztaltam pl. a Vértes, a Jászkun, a Vasi, a Gemenc, ill. a Hatvani Volán munkatársai részéről. Ezeknél a cégeknél nemcsak a teleplátogatást lehetett könnyedén leszervezni, de a még hiányzó buszok fellelhetőségét is készségesen megmondták.

A tok jobb szélében lévő naplóba eredetileg típusok szerint akartam felvezetni a már lefotózott járműveket, ám hamar kiderült, hogy mivel papíron nem lehet egy kattintással bármikor ABC sorrendbe rendezni az adatokat (mint az Excel-ben), így egy idő után átláthatatlanná válnak a feljegyzések. Ezekre az oldalakra ezért később jegyzetek, térképvázlatok kerültek. (Ne feledjük: ekkor még nem volt GPS, ill. online térkép a telefonokban, hanem nyomtatott térképek segítségével előre kellett felkészülni egy-egy túrára.)

És akkor a meglehetősen hosszúra nyúlt bevezető után lássuk, mi(k)ről szólnak a bejegyzések, ill. a kis méretre összehajtogatott listák!

A „műbőr plafonos” gépekkel egy külön cikkben már foglalkoztam. Ez a lista azért volt hasznos, mert segítségével a célirányos „vadászat” során kívülről, rendszám alapján meg lehetett állapítani, hogy műbőrös géppel állunk-e szemben, vagy sem; érdemes-e megvárni az indulást egy beltéri fotó készítésének lehetősége érdekében, vagy inkább tovább kell állni.

A VT-Transman eredetileg a székesfehérvári Videoton munkásszállítását ellátó cég volt, aztán az évek alatt szépen kinőtték magukat annyira, hogy a kétezres években már a BKV egyes vonalait (41, 87, 250) is átvették alvállalkozásba.
A fenti lista a Budapesten futó, a fővárosban egyébként kuriózumnak számító Ik263-asokat tartalmazza: ezek orosz exportból visszamaradt buszok voltak, amelyek a sima 260-asnál hosszabb kivitelben készültek, és az első ajtó jobb szárnya nem az utastérbe, hanem közvetlenül a vezetőfülkébe nyílt. (Ezeket rövid időn belül átalakították a hazai szokásoknak megfelelő módon.) Sokáig VID-xxx rendszámmal futottak, később viszont új hatósági azonosítókat kaptak.

A következő lista pedig 2006-ból származik, amikor a VT-Transman összesen hét darab, Pécsről hozott — ott már selejtezett — Ikarust állított forgalomba a fővárosban. A kék-fehér színben meghagyott buszokkal kezdetben sok baj volt, pl. rendszeresen beáramlott a dízelmotor égésterméke az utastérbe, emiatt az utasok közül többen rosszul lettek. A sajtó felkapta az ügyet: „idehozták ezeket a kék-fehér roncsokat vidékről” — szóltak a felháborodott panaszok. Aztán a Pécsről jött járműveket átfényezték BKV kékre, és mindenki megnyugodott — holott valójában műszakilag semmi nem változott. A pécsi buszok még négy éven keresztül maradtak a fővárosban.

A „260.00” listába azok az eredetileg is a BKV-nak gyártott Ikarus 260-asok kerültek, amelyek a már a ’80-as években is elavultnak számító Prága-2M70 automata váltóval („BRIIIAN” gombsor a műszerfalon) érkeztek, és a lista készítése idején még forgalomban voltak.

Szintén „prágás járművek” voltak a „Csömörbusz” kocsik, amelyek az Örs vezér terén található bútoráruház mellől szállították az utasokat éveken át Zugló és Csömör között. A 2006 májusának végéig futó flotta valódi élő közlekedési múzeumot alkotott az egykoron BKV-s, famintás dekorlemezes, izzós utastér-világításos, pöttyös gumipadlós, BUBU-s kocsikkal, amelyeknek az utasok bizonyára nem, a buszmegszállottak viszont annál inkább örültek. Több alkalommal is kimentünk Csömörre csupán azért, hogy ezekkel az ősleletekkel utazhassunk.

---

Bár a szóló Ikarusok már 1985-től a modernebbnek számító, jobb kilátást biztosító ún. bolygóajtókkal érkeztek a BKV-hoz, a csuklósok (280.49) esetében még 1986−ban is ráncajtós példányokat szállított a gyár, amelyek közül az utolsó példányok — több felújítást követően — egészen 2022-ig (!) futottak. Hozzám mindig is közel álltak ezek a gyerekkoromat idéző példányok, így aztán nem csoda, hogy a kétezres évek második felében igyekeztem a teljes megmaradt flottát megörökíteni. A fenti listán látható jelölések alapján ez túlnyomórészt sikerült is. (Az „S” betűk az időközben selejtezett, de le nem fotózott buszokat jelölik.)

---

A HLN, ill. JGD rendszámokkal futó BKV-s kocsik jól jellemzik a cégnél akkoriban uralkodó zavaros belső viszonyokat: ezeket a buszokat ugyanis a BKV korábban leselejtezte, majd ezt követően a cég leányvállalatához, a — felújítással, javítással foglalkozó — GJSZ Kft-hez kerültek. A GJSZ „életet lehelt” a selejt kocsikba, és újra forgalomba helyezte őket (ekkor kapták a BPO/BPI mezőtől eltérő rendszámukat), végül erősen túlárazva rásózták a „felújított” buszokat a BKV-ra. A felújítás minőségére jellemző, hogy 1-2 éven belül már körbe volt rohadva a karosszéria, és még a megbontás nélkül (utasok számára is) látható felületekről is ordított az elvégzett munka összecsapottsága, igénytelensége…

Természetesen a kunszentmártoni térképvázlatnak is története van: a Jászkun Volán utolsó Ik256-osai akkor már az anyacégből kiszervezett alvállalkozó Panoráma Tourist kötelékében futottak, de még Jászkunos csíkokkal, ill. cégjelzéssel. Megtudtam, hogy a gyűjteményemből hiányzó darab (EUB-438) épp Kunszentmártonban található. Az ottani busztelepen egy nagyon segítőkész fiatal srác fogadott, aki további Ikarusokat is ajánlott fotózásra, ekkor zajlott le az alábbi beszélgetés:

Ezt követően készségesen elmagyarázta, hogy hogyan jutok el a helyszínekre, mialatt én elkészítettem a fotón látható térképvázlatot.

Szintén tipp alapján született a következő térképvázlat, amely egy törökszentmiklósi maszek busztelep városon belüli elhelyezkedését mutatja. A címet a Jászkun Volán helyi tárolótelepén kaptam, ahol nem sokkal előtte sikerült rálelnem az akkor még hiányzó egyik Ikarus 543-as midibuszra (GNU-868).

Ahogyan azt a bevezetőben említettem: első ránézésre csak értelmetlen számok és betűk… Pedig valójában megannyi történetet, ill. az életemnek egy már régen lezárt szakaszát tartalmazzák ezek a lapok.